Néhány évvel ezelőtt az interneten szörfözve igen nehezen
talált bárki is tartalmas hétvégi túraprogramokat: a szabadba vágyók dönthettek
a saját szervezés és az otthonmaradás közt. Ez adta az apropót arra, hogy
létrehozzuk a Sétafika.hu-t, amely talán az első szabad – túraszövetségek
kötelmeitől mentes – túraportál lett. De ez mára már szerencsére a múlt: néhány
ügyetlen utánzási próbálkozás után mára már több jól felépített portál
programjai közül válogathat az, aki sétálni, kirándulni, túrázni vágyik. A portálok szisztémája különböző, talán a
közvetett céljaik is, de abban megegyezhetünk, hogy eredményesek: egyre több
színvonalas, értékes programmal gazdagodik a kínálat, egyre több lehetőség
közül választhat az érdeklődő.
Ez így teljesen helyénvaló, sőt örömteli dolog: aki nyílt
túrákra vágyik, az fellátogat hozzánk, aki baráti kör számára szervezett
félnyílt vagy zárt programra vágyik, az megnézi a turatars.com vagy az
arkonbokron.hu felületét. Mindhárom oldalon található túra szinte a teljes
palettából: a könnyű sétáktól a kemény, extrém túrákig bármi. A túraszervezők
közül többen fent vannak több oldalon is, alapvetően a túravezetői közösség
segítőkész, elfogadó egymással. Ebben sincs semmi rossz, hiszen így
színesedhet, gazdagodhat igazán a kínálat. Szociológiai tapasztalatok
bizonyítják, hogy a bezárkózó közösségek pillanatok alatt belterjessé válnak, a
kizárólagosságra törekvő kezdeményezések elhalnak, ha nincs mögöttük anyagi
ellenszolgáltatás: ugyan ki az a félkegyelmű, aki eltűrné, hogy bárki is megmondja
neki, mit, hol és hogyan szervezhet szabadidejében, önszorgalomból.
A fontosabb túraportálokkal tehát ezidő szerint nincs baj.
Ám mégis van valami a levegőben, ami
feszültséget ébreszt vagy legalábbis elgondolkodtat, ez pedig a túra
túlkínálat által kitermelődött „fogyasztói-túrázó”. Sajnos igen sok felől
halljuk és egyre gyakrabban: valami óriási félreértés kezd kialakulni egyes
emberek fejében az ingyenesen szervezett túrákról.
Az ingyenesen szervezett túrák túravezetői a túrázás
szerelmesei, s ezért a szerelmükért arra is hajlandók, hogy ellenszolgáltatás
nélkül bevállalják: többedmaguknak szerveznek utakat (egy- vagy
többnaposakat). Természetesen itt nem a
bújtatott bevételekből éldegélő ügyeskedőkre gondolok, akik nem kérnek ugyan
konkrétan pénz a túravezetésért, de ügyesen beépítik azt az útiköltségbe,
szállásdíjba vagy egyéb programdíjakba. Az ő „nyomoruk” nem tartozik ránk,
velük az NAV-nak van dolga, hiszen számlaadás és biztosítás nélkül utaztatnak.
Itt most a valóban „szerelemből” túrát szervezők gondjairól szeretnék szót
ejteni.
Térjünk vissza a túrázó társadalomra. A „hőskorban”, azaz
néhány éve valóban nem vagy alig találtak az emberek ingyenes túraprogramokat
(értsd: önköltségűeket). Ha valaki megjelentetett egy túrát a Sétafikán vagy bárhol
másutt, biztos lehetett, hogy sokan fognak jelentkezni és örömmel veszik, ha
beférnek a csapatba. Nemigen találkoztunk fanyalgó, bunkón viselkedő
túrázókkal, a csapatszellem pedig kifejezetten követendő erényként élt. A
legtöbben csupán baráti társaságukkal túráztak, akik viszont bevállalták, hogy
a túraportál szervezésén keresztül indulnak el önjelölt túravezetőkkel, azok nagy örömmel fogadták az ott
tapasztalható nyitottságot, s később ugyanezt adták tovább az újonnan
érkezőknek. Nem voltak feltétlenül összeszokott csoportok, de a nyitottság
miatt mindenki jól érezte magát.
Sajnos ez lassan a múlt! Az ember veleszületett hibája, hogy
amint egy csoporton belül „régi”-nek érzi magát, hajlamos ezért bizonyos
előjogokat követelni. A „régi” persze relatív, hiszen aki 1-2 éve túrázik egy
olyan portálon keresztül, amely ennek többszöröse óta létezik, az nem „régi”,
maximum „nem új”. De a fejekben a rendetlenség ettől nem lesz rendezettebb. Így
aztán néhányan igen nagy vehemenciával kezdtek klikkesedni. Magában ez sem
lenne baj, hisz mindenki saját döntése szerint élheti életét. Ha valaki
belterjes kis csapatra vágyik és nem adja meg másnak a lehetőséget, hogy
ismeretséget köthessen vele, az megteheti, hogy a kis klikkjére zárja az ajtót
és eldobja a kulcsot! Maximum nem látjuk őket többé, de hát az Internet nem egy
lojális képződmény és az emberek gyorsan felejtenek…
A túravezetők azonban egyre inkább azt tapasztalják, hogy a
klikkek igenis elmennek a túráikra, de mindenféle előjogot akarnak kicsikarni
maguknak, eszük ágában sincs egységben gondolkodni, sőt olykor a többi túratárs
kárára szervezik a kis okosságaikat. Ugye mindenki tapasztalt mostanában főleg
többnapos túrán 4-5-6 fős „baráti társaságokat”, amelyek egyszerre mozogva,
egyként döntve lecsaptak a szálláson szobákra, esetleg pofátlanul viselkedtek
közös étkezéskor vagy ami számomra a leggusztustalanabb, „nem vagyonk
összekötve” felkiáltással saját kis zárt programot szerveztek. Nos, itt
kezdődik az első gond, ezen emberek fejében:
A Túravezető, aki ingyen szervezi a túrát, nem azért
telefonálgat, tárgyal szállásadókkal saját költségén, hogy egy klikk jól érezze
magát és lefoglalja a szállást mások elől. Ha valaki klikkesedni vágyik, rajta!
De akkor vegye fel a kis telefonját, s szervezze le magának az útját: ne vegye
el a lehetőséget olyantól, aki egyébként szívesen menne a Csapattal túrázni, de
épp az egyszerre jelentkező klikkecskék miatt várólistára kerül. A Túravezető nem azért vállalja be adott
esetben, hogy főz a többiekre, mert túra után nem tud mit kezdeni az
energiáival, hanem azért, hogy olcsóbban, de mégis hangulatosan tudjon EGYÜTT
enni a társaság. Az együtt evés azonban nem azt jelenti, hogy néhányan
csapatban lecsapnak az ételre és kiszedik pofátlanul a javát, nem törődve
azzal, hogy esetleg más nem evett még. Persze sorolhatnám még a példákat, de
nagyjából mindenki tudja, mire gondolok.
Ez persze a masszív klikkesedés, de egyre divatosabb az „alkalmi
klikkesedés” is. Ez ugyanúgy semmibe veszi a Túravezető munkáját, mint az
előbbi, talán azzal a különbséggel, hogy az egész teljesen ötletszerű,
véletlenszerűen kialakuló „szövetségekkel”. Miről is beszélek? Több túravezető
elmeséléséből is kirajzolódott már olyan történet, amelyben néhány gyorsabban
haladó fittyet hányva a Túravezető kérésének előre rohant. Ilyenkor a csapatból
is sokan igyekeznek lépést tartani a rohanókkal, amitől teljesen szétszakad a
csoport. A túra vezetője nyilván azokra figyel inkább, akik lemaradoznak, így
az élbolyt követőkre nem tud ügyelni. Persze idővel az elrohanók nyomába
szegődők esetleg nem bírják szuflával, ne adj uram le is térnek az útról, s már
meg is van a baj. Ilyenkor persze azonnal elvárás, hogy a Túravezető megkeresse
őket.
Ez a viselkedés mint mondtam, épp olyan semmibevevése a
túravezetőnek és a túratársaknak, mint a tudatos klikkesedés. Mert kit érdekel
mit mond az a szerencsétlen hátul, mi jobban tudjuk. Nos, jelenleg nem vezetek
túrát, de ezek a dolgok egyáltalán nem tetszenek, s a későbbiekben tenni is
fogok ellene.
A leírást a „fogyasztói túrázóval” kezdtem. Nos, igen, végre
elérkeztünk az igazi individuumhoz,
akinek már klikk sem kell, hogy előjogokat harcoljon ki magának, hogy
visszaéljen a többiek jóindulatával. Ki is ő? Igen-igen, ő az aki három-négy
helyre is bejelentkezik, hogy biztosan legyen helye, aztán végül nyilván csak
egyre megy el: élve a lehetőségekkel szemezget a túrák közül, úgy csűri
csavarja, hogy jobban járjon akár a többiek rovására is. Ő az, aki elkéri a
számlát, ha a túravezető nem tart rá igényt (holott a legkevesebbet tette hozzá
a projekthez), ő az aki a legjobb fogyasztású autóba igyekszik ülni, majd
kilobbizza hogy ne az összes összedobva, hanem autónként legyen az útiköltség
szétdobva. Ő az, aki kötekedik a túravezetővel (figyelem, NEM fizetős túráról
beszélünk!!), mert nem olyan az ellátás, amire gondolt. Elvárja, hogy ha a vega étkezés híve, akkor a
Túravezető a föld alól is megoldja akár valahol az Isten háta mögött is az ő
étkezését. Elvárja a toleranciát, ha rágyújt, illetve simán kijelenti, hogy ő
ugyan olyan korán fel nem kel, amit a Túravezető meghatározott. Persze mindez
sokszor jópofáskodva, maga mellé állítva egy-két embert. Persze ez nem mind
együtt, de a hozzáállása valami ilyesmi.
A hangadónak persze előbb-utóbb követői is akadnak és
egyetértenek abban, hogy a túravezető „milyen bunkó”, mert mondjuk megkeres egy
geo-ládát, felmászik egy csúcsra vagy bélyegez az OKT-s könyvébe: nemcsak
bunkó, hanem önző is. Az, hogy a túrát valamilyen szinten talán a saját örömére
is szervezte, egyre kevesebb embernek jut eszébe …és ez nem jó!
Sajnos egyre több megkeseredett szájízű túravezetővel értekezek, ráadásul
legtöbbször olyanokkal, akik kifejezetten igyekszenek mindenben a túrázók
kedvében járni. Sajnos a kisujj nyújtása utáni egész kar kell effektus itt is
él. Nem tudom mi a megoldás. Jó lenne, ha azok az emberek, akikről ez a kis
eszmefuttatás szólt, magukba szállnának, de ez egyértelműen hiú ábránd: pont ők
nem fognak elgondolkodni az egészen, mert önzők. Pont ők fognak ezután is úgy
viselkedni, mintha bármilyen ellenszolgáltatást nyújtottak volna a
szervezésért, s így jogos elvárásaik lehetnének.
Remélem, előbb-utóbb a túravezetők többsége végiggondolja,
hogy a saját örömre túráztatás nem az üdvhadsereg, nem is a máltai szeretetszolgálat:
igenis a klikkeknek meg lehet mondani, hogy bocsi, vagy velünk, vagy nélkülünk …az
önjelölt renitenseknek nyugodtan lehet szólni, hogy bocsika, de sajnos a
következő túrámon nincs hely számodra (ugyanis a téveszmék elkerülése végett SENKI
SEM KÖTELES magával vinni olyat, akit ezért vagy azért nem akar). Végül pedig a
túrákon kialakult negatív helyzeteket simán lehet kezelni az alábbi szerint: én
vagyok a Túravezető, ha van kedved és jössz, szívesen látlak. De! Saját
felelőségedre! Ugyanis nem pesztra, hanem ugyanolyan túrázó vagyok, mint Te! Ha
előre futsz, látótávon túlra, akkor azzal automatikusan lemondasz arról, hogy a
továbbiakban figyeljek rád! Ha önhibádból le-lemaradsz (mert épp fotózgatni
akarsz, vagy vásárolgatni), ugyanez a helyzet. Jelzem ez utóbbi az önhibából
lassítókra vonatkozik; ha megsérültél, feltörte a lábad a cipő vagy bármilyen
egészségügyi okból nem tudsz jönni, akkor az első kiszállási lehetőségig (de
nem tovább!) a Túravezető nem fog elhagyni. Onnan magadnak kell megoldani a
továbbiakat.
Nos, igen, többek diktatórikusnak tartják az ilyen jellegű
szabályokat, de véleményem szerint abban semmi diktatúra nincs, hogyha valaki a
SAJÁT túrája levezetése közben minimális elvárásokat fogalmaz meg, mivel ezek a
túrák nem kötelezőek. Ezek a „szabályok” a normálisan csapatban gondolkodó
emberek érdekeit nem fogják sérteni, a sorból akarattal kilógók érdekei pedig a
kutyát sem érdeklik. Ha a túrákon tényleg olyanok jelennek meg, akik nem önző
viselkedésükkel, hanem csapatszellemükkel váltják ki a többiek érdeklődését az
egyrészt nagyon hasznos a továbbiakra nézve, másrészt a követendő példa értéke
miatt mindenki egyre jobban érezheti magát.
Egy befogadó, újakat elfogadó, rugalmas társaságba mindenki
szívesebben indul útnak. A klikkesedés megszüntetésével azok hangulatán is javíthatunk, akit ilyen-olyan okból kizárnak az önjelölt csoportocskák. Összességében tehát talán elvesztünk egy-két túrázót, mert mást keres helyettünk, de nyerünk sok-sok feszültségmentes, jó hangulatú túrát a többieknek és így már valójában mindegy is a minimális létszám veszteség! :)
A hajóépítéshez ám csak egyikük értett, de ő szívesen
belevágott, mert neki is nagyon tetszett az ötlet. A hajó tehát épülni kezdett…
A hajó immár büszkén repült saját zászlaja alatt kikötőtől
kikötőig. Persze felfigyeltek rá. Volt, aki versenyezni kívánt vele, s nem
értette miért repül úgy ez a hajó, holott csak olyanok vezetik, akik
kedvtelésből vannak rajta. Volt, aki kalóz módjára próbálta kirabolni vagy
tönkretenni, de a hajósok és az utasok összefogtak, megvédték: minden
jószándékkal érkezőt befogadtak a fedélzetre, a sunyi tekintetű rosszakarók
viszont hamar a vízben találták magukat, s még örülhettek, hogy kegyelemből nem
a cápáktól hemzsegő tengerrészeken dobták őket be.
Az Álomhajó jól működő utasszálító lett, része egy
rendszernek. Oldalát reklámok díszítették, nem azok a butácska festett ábrák,
amelyet korábban az utasok és hajósok pingáltak oda szabadidejükben. A kajütök
egységes külsővel várták az utasokat, nyoma nem volt már a sárga, hupilila
ecsetnyomoknak. Minden olajozottan működött, de semmi sem fejlődött tovább.