Nem vagyok fafejű, az autómat leginkább csak a munkavégzésemhez használom (hegesztőtrafót, 18 kg-os szerelőládát kényelmetlen buszon vagy bringával szállítani), illetve olyankor, amikor távoli vidékre indulunk túrázni a Sétafikával (olyankor meg garantáltan nem egyedül ülök benne). A legritkább esetben indulok úgy el reggel, hogy „na, most fellökök néhány bringást”, sőt ki merem jelenteni, hogy a normálisan közlekedő kétkerekűeket kifejezetten segítem: elhúzódom az út szélétől, hogy elférjen jobb oldalon az autóm mellett, körülnézek alaposan, ha bringautat keresztezek, stb. A bringázást jó dolognak tartom, még ha én nem is igazán szoktam kerekezni, de ennek csak az az oka, hogy a bal térdem nem bírja a vele járó terhelést. …de nem magamról szeretnék mesélni, hanem az ESET-ről…

 

Az eset nemrég esett meg. Akkor megemelte az adrenalin-szintemet, de azt gondoltam, itt vége a történetnek, ám a minap az egyik (bringás) haverom felhívta a figyelmemet egy cikkre a criticalmass.hu oldalán.

 

Egy normális nap délutánján, miután végeztem egy melóval, holtfáradtan be kellett még mennem Angyalföldről a Belvárosba; elkövettem azt a hibát, hogy a pesti rakpartot választottam. A hőségben az autósor valamiért úgy beállt, hogy a Dráva utcai levezetőnél már álltunk. Egyszer-egyszer megmozdult a sor, ilyenkor lustán megindult mindenki; előzni a szembejövők miatt képtelenség volt.

 

Az első lámpához értem, ami szép zölden világított – ez a lámpa szinte mindig zöld, gondolom meg kell nyomni a gombot, hogy váltson. Amikor elgurult az előttem álló, én is szépen utána gurultam, amikor egy csattanást hallottam jobb oldalról. Valaki belém jött oldalról, amit valahogy nem értettem. Persze rögtön fék, kipattantam.

 

Egy bringás kiscsaj álldogált az autóm mellett, félig a zebrán. A térdét tapogatta; azt nekivágta az autóm sárhányó részének. Mint kiderült, át akart slisszolni előttem merőlegesen a zebrán (piros jelzésen), s nem gondolta, hogy elindulok. Nagy baj nem történt, láttam, hogy nincs komoly sérülés és inkább megijedt. Egyértelműen ő szabálytalankodott, de nekem nem lett károm (a sárvédőm úgyis cserére szorul), ő azt mondta, hogy neki sincs semmi baja (a kereke kicsit bekajlult), ezért úgy gondoltam, nem tartom fel tovább a sort: megkérdeztem, hogy tudok-e valamit segíteni, aztán vissza akartam szállni az autóba.

 

Ekkor ért oda a leányzó barátja (a criticalmass.hu-n Forgi-ként jelentkezett be): nálam jó fél fejjel magasabb, bringásgatyás, rasztahajú, tetkós gyerek. Kapkodva félreállította a bringáját a hajófeljáróhoz, aztán mint egy hülye, artikulátlanul üvöltözni kezdett és ide-oda ugrált. Mondtam, hogy nyugi, illetve úgy emlékszem a lány is csitította, ám a fickón látszott, hogy minden frusztráltságát most akarja kompenzálni.

 

Elszáguldott mellettem és dühösen lerúgta a bal oldali tükrömet (ami egyébként minden szempontból vétlen volt az esettel kapcsolatban). Erre persze felkaptam a vizet és finoman rákérdeztem, hogy „mi a k… anyádat csinálsz?”

 

A fickó erre várt vagy itt érte el az adrenalin-szintje az agresszióhoz elegendő mértéket, elém ugrott, valami zagyva káromkodást eresztett el, majd megütött (FIGYELEM! Ő ÜTÖTT ELŐSZÖR!). Láttam a mozdulatot, de fáradt is voltam, ráadásul bal kézzel ütött és rosszul mozdultam el, így pont telibe kapott, amitől el kezdett vérezni az orrom (OFF: Kedves Forgi, amúgy olyan bénán ütsz, mint egy lány, csak hogy tudd!) . Nem nagyon, de vérzett. Megtöröltem és ahogy megláttam a vérem, elöntött a düh. Innen már én is helytelenül cselekedtem, de láttam, hogy újra ütni akar. Egyértelmű volt, hogy azt gondolja, megijedtem az ütéstől, a szikár izomzatától, a tetkóitól vagy a frizurájától… Mielőtt belendült volna a karja, levertem neki egy emberes nyaklevest bal kézzel (a jobb kezem épp sérült volt). Tenyérrel kapott és nem is volt világbajnok ütés, kocsmai verekedésnél, ha egytől tízig pontoznak, akkor egy közepes hárompontos, ám hőbörgő barátunk állóképessége nem lehetett a toppon, mert ettől szépen aszfaltot fogott. Odaléptem mellé és dühömben még ütöttem volna rá, de hát fekvő, ülő, magatehetetlen embert nem illik tovább gyepálni. A fickó még így ültében is szídott, mint a bokrot és rugdalt felém. A dühöm nem szállt el, de tényleg nem akartam tovább verekedni: most sem értem honnan, de az jutott eszembe, hogy bevágom a bringáját a vízbe, amit meg is tettem.

 

A csobbanástól Forgi hirtelen lehiggadt. Ráeszmélt, hogy rossz embert akart helyretenni és szelíd külsőm csak álca (azt meg végképp nem sejthette, hogy a vasas szakmában dolgozva a fizikumom sem annyira rossz), így ahogy feltápászkodott, nagy ívben kikerülve ment ki a rakpartra: láthatóan nem hitte el, hogy innen be tudtam dobni a cangát a vízig; azt hitte, a ferde köves parton látja viszont.

 

A dühöm elszállt, visszamentem az autómhoz, aztán ahogy (immár jóval viszafogottabb hangon) utánam szólt raszta barátom, hogy feljelent (Ő ENGEM!!), a biztonság kedvéért elkértem a mögöttem álló két autós elérhetőségeit, akik látták az egész eseményt (a szürke Berlingós úgy röhögött, hogy a könnye csorgott, de lediktálta a nevét, címét, telszámát). Tehát nem elviharoztam, volt ideje felírni a rendszámomat, stb… csak hát egy feljelentés esetén meg kellett volna magyaráznia, miért is tett akarattal kárt az autómban, miért ütött meg, stb.

 

Ahogy továbbgurultam az idegességtől remegve, még láttam, hogy csípőre tett kézzel nézi a folyót. Tán’ a habokat kémlelte, tán’ a távoli utasszálító hajót, de lehet, hogy csak a hullámokon játszó napsugarakban gyönyörködött. Nem is érdekelt, a részemről lezártnak tekintettem a dolgot.

 

Egészen mostanáig, amikor is egy igen elferdített történet kapcsán szembesülnöm kellett a criticalmass-on azzal, hogy milyen fokú agresszió dolgozik az emberekben. Többen ismeretlenül inni akartak a véremből, de legalábbis szerettek volna „móresre tanítani” anélkül, hogy meghallgatták volna az én verziómat (amire, mint jeleztem, tanúim vannak). A kedvesem le akart beszélni arról, hogy felfedjem a kilétemet, mondván, nehogy bántson valami begőzölt alak.

 

Nos! Ez így nincs jól! Nem félek különösebben senkitől, tisztában vagyok azzal is, hogy a fórumokon hőzöngő szájharcosok többsége csak a billentyűzet előtt vakmerő. Ám nem ezért írtam meg ezt az írást, hanem okulásképp.

 

Nem szabad általánosítani, nincs olyan, hogy „bunkó autósok”, csupán néhány ökör, aki leszorítja a nála gyengébb járműveket, aki ráparkol a bringaútra; ám ezek az ökrök az autóstársaikat is leszorítják és szemrebbenés nélkül kicsapják a vészvillogójukat milliós verdáikon, mert épp pont ott akarnak parkolni, ahol dolguk van. Ugyanígy nincsenek „köcsög kerékpárosok” sem, csak néhány baromarcú, aki köszönőviszonyban sincs a KRESZ-szel, nem is akarja betartani a szabályokat, beszólogat a dugóban – nem mindig önszántából – rostokló autósnak, beinteget, még ha nincs is igaza.

 

Ez miatt a két állatfajta miatt mérgesedik el egyre jobban a viszony a közlekedő táborok közt, amit csak tovább heccelnek az ilyen Forgi félék, ha hagyjuk.

 

Nagyjából ennyit szerettem volna elmesélni.

 

A történet tehát az, hogy:

  - Nem én szabálytalankodtam, amikor a lány át akart vágni a piroson előttem (zöld jelzésnél nekem nem kell körülnéznem ahhoz, hogy tovább mehessek)
  - Nem én tettem kárt tudatosan a másik járművében (a visszapillantótükröm azóta sem okés, de vissza tudtam úgy eszkábálni, hogy használni tudjam)
  - Nem én ütöttem először (ezt tanúkkal is tudom bizonyítani, ha kell, igaz látleletet is vetethettem volna, na de egy kis orrvérzés miatt?)

 

Ezek után az elérhetőségeim publikusak; ha valaki „bosszút” akar állni egy vélt sérelemért, megtalál a Sétafika.hu portálon: mondjuk nem ajánlom, mert visszaütök. Remélem, hogy erre nem kerül sor és mindenki kicsit magába száll; nem hisz el bármit bárkinek és nem hagyja heccelni magát.